Az északi vizek leopárdja: a pettyes farkashal
A pettyes farkashal a tengeri halak azon nemzedékébe tartozik, amely két alfajra osztható: az egyikük a pásztás farkashal (anarrhichas lupus), másik fajtájuk pedig a cikk által is részleteiben taglalt pettyes farkashal (anarhichas minor).
Mindkettő a mélytengeri halak csoportját erősíti, és a bőrük mellett különösen jellegzetes az egymás mögött több sorban elhelyezkedő, hegyes, kúpos fogakkal ellátott széles szájuk, innen ered a farkashal elnevezés. A fogak egészen a garatig hátra húzódnak, biztosítva ezzel a kellően rémisztő összhatást. A legtöbb esetben az északi félgömb területén találhatjuk meg őket, ezen belül is a sarkkörökhöz közeli pólusokon. Oroszország partjaitól kezdve Skócián és Izlandon át egészen Grönlandig fellelhetőek, de Kanada és a skandináv térség – Dánia, Norvégia, Finnország – környékén is gyakran előfordulnak.
A pettyes farkashal másik közkedvelt elnevezése a leopárdhal, utalva ezzel foltozott külsejére, amelyből előszeretettel készítenek táskákat, pénztárcákat és egyéb kiegészítőket. Példányainak rohamos csökkenésének okán Kanadában jó ideje védett állattá nyilvánították őket.
A pettyes farkashal testfelépítését tekintve nyúlánk, izmos alakkal rendelkezik, testéhez mérten feje kifejezetten hangsúlyos. Bőre fényes, szürkésbarna színű, amelyet elszórtan leopárd mintára emlékeztető foltok tarkítanak – innen az elnevezés és a jellegzetes külső. A pettyes farkashal eddig mért legnagyobb példánya meghaladta a 180 centiméteres hosszt és a 23 kilogrammot. Különösen kedveli a hűvösebb, part menti szakaszoktól távolabb eső vizeket – előfordulása a -1 és 5 celsius fok közötti vizekben jelentős, legalább 50 méteres mélységben, de akár 200 méteren is szép példányokra bukkanhatunk. Főként a sötét, mélyen fekvő sziklahasadékokba szeretnek behúzódni és innen leselkednek zsákmányukra: a pettyes farkashal elsődleges táplálékát kagylók, rákok, apróbb tengeri halak jelentik. Nem egy esetben a sziklákra tapadt mélytengeri élőlényeket tépik le és fogyasztják el. A pettyes farkashal hét éves korában minősíthető teljesen fejlettnek, de egészen huszonegy éves korukig is elélhetnek. Legközelebbi rokona az atlanti farkashal, amely szintén jellegzetes, hegyes fogakkal tarkított szájáról kapta elnevezését.
A túlhalászás különösen nagy veszélyt jelent a pettyes farkashal stabil állományát illetően, így sok esetben tenyésztik, nem csupán a vadon élő hordákat sarcolják. Csökkenő állománya érezhető az árán is, de ez ne riasszon el senkit. Kereskedelmi forgalomba filé vagy egész formátumban kerül. Húsa omlós, fehér, a csontról könnyen leválasztható, csalódásra semmiképp sem adhat okot. Különösen ízletes fogást készíthetünk belőle, ha hagyományos sókéregben sütjük, citrommal megbolondítva tálaljuk, de egészen különleges csemege fehérborral, kakukkfűvel és mirtuszlevelekkel körítve is. A tradicionális vajas-citromos és a kissé egzotikusabb mirtuszleveles elkészítés mellett a pettyes farkashal filéje rendkívüli élményt nyújt, amennyiben egy fokhagymás-tejszínes, petrezselyem levelekkel elkevert mártást is készítünk hozzá. Ebben az esetben burgonyával vagy spárgával is bátran szervírozhatjuk. A pettyes farkashalat a fogyókúrázók álomalapanyagként is felhasználhatják, ügyeljenek azonban arra, hogy ebben az esetben a halfilét kizárólag salátával vagy enyhén fűszerezett párolt zöldségkörettel tálalják, másképp oda a hatékonyság.
