A mediterrán afrodiziákum: a kék kagyló
A kagylótenyésztés ma világszerte elterjedt és igen gyakran hasznosított tudomány.
Azokon a tengerpartokon, ahol több, magas cölöp közé kifeszített hálót látunk megbújva, egészen biztosan aktív kagylótenyésztéssel foglalkoznak. Európában leginkább a mediterrán térségek – elsősorban Olaszország és Spanyolország – járnak élen a kagylók tenyésztésében, és alapvetően a fekete– valamint a későbbiek során ezen írás témájául szolgáló kék kagyló szerezhető be a legkönnyebben számunkra is. A kék kagyló előfordulást tekintve az Atlanti–óceán északi részén – azon belül is mindkét partszakaszon – valamint a japán térségben a leggyakoribb. Jól alkalmazkodó, gyorsan szaporodó fajtáról beszélünk, amely szennyezettebb vizekben is könnyedén megél, így a fogyasztók nagy szerencséjére még nem számít veszélyeztett fajnak. A kék kagyló nevét külső héjáról kapta, belseje csodálatos gyöngyház színekben pompázik.
A kék kagyló – és általában a legtöbb kagylófajta – húsa rendkívül magas fehérjetartalommal rendelkezik, mindemellett omega 3 zsírsavat és B12 vitamint is tartalmaz, amely remek a szív- és érrendszeri megbetegedések kialakulásának megelőzésében. Bizonyos nemzetek a mai napig afrodiziákumként tartják számon és annak megfelelően, chilivel vagy más fűszerekkel ízesítve tálalják. Különösen érdekes, hogy egy kékkagyló több, mint napi 45 liter vizet képes átpumpálni a testén. Ősi halász legendák szerint, a kagylók az r-betűs hónapok során voltak a legmagasabb minőségűek és legfinomabbak, ekkor volt érdemes őket igazán elfogyasztani – mára ez a tézis teljes egészében megdőlt és az év bármely szakaszában tökéletes minőségű kék kagyló kerülhet a tányérunkra.
A kagyló elkészítése során több alapvető szabályt is érdemes követnünk és betartanunk: ezek közül az egyik, hogy a már kinyílt kagylókat nem érdemes megfőzni, a főzés közben zárva maradt darabokat pedig nem érdemes elfogyasztani – vannak azonban olyanok is, akik nem veszik ennyire szigorúan a kagylófogyasztás alaptéziseit és bártan szétnyitják a tányérjukra kerülő, zárva maradt darabokat. Ezt azért nem ajánljuk, mert a főzés során a nyitott kagylóból távoznak el az emberi szervezetre káros baktériumok. A kagylónál az is rendkívül fontos, hogy az előzetes tárolás során sós vízbe helyezzük őket – felhasználáskor a héjakat alaposan tisztítsuk meg, sikáljuk és dörzsöljük át, távolítsuk el az úgynevezett bisszusz-fonalakat, vagyis a kis szakállkákat, csak ezután kezdjünk neki az elkészítésüknek. A kék kagyló receptúráját nem érdemes túlbonyolítanunk:
pár perc alatt a zubogó vízben a héjak szétnyílnak és voilá! Már el is készült ez az ínycsiklandó mediterrán kedvenc. Tálaljuk foghagymás bagettel vagy salátával a diétázók nagy örömére. A kagylónak rendkívül sok elkészítési mód remekül áll: sokan a hagyományos fehérboros mártásra szavaznak, míg mások a paradicsomos szószra esküsznek. A kék kagylónak a petrezselyem, valamint a fokhagyma is remekül áll, így kedvünk szerint alkalmazhatjuk bármelyiket.
A kagylótenyésztő nemzetek ízlésének megfelelően a kék kagylónak igen sok elkészítési módjával találkozhatunk világszerte: a spanyolok legszívesebb önmagában, töltött tapasként vagy salátaként, a belgák sült krumplival körítve fogyasztják, míg Olaszországban sok esetben ízletes spagetti-alapként szolgál. Mindemellett a chorito elnevezés a méltán világhírű chilei kékkagyló beceneve, amely igazi ínyencfalatnak számít szakértő körökben.